Életemben most először indultam el úgy, hogy lehet nem jövök vissza, ott maradok ha találok valami munkát.
Csak úgy jött a gondolat, de belegondolva, rájöttem nincs miért itt maradnom.
De nem úgy alakult, valószínű még nem jött el az idő.
Indulás:
Kalandos volt. Oviból jövet Anita szólt, fáj a füle. Házi orvos-rengeteg ember. Inkább a gyógyszerészt választottam, mint össze szedjünk még pár fertőzést.
Aztán irány haza, busszal Pestre. Anita a második megálló után-hááát neki fáj a hasa le kell szállni. Áááá. Na, szóltam, a sofőrnek, szerencsére ismerős volt-következő megállónál leszállunk. Vége az lett, kibírta Kesziig, onnan másik busz, és végre Budapest.
Másnap reggel kivitt Anyu főnöke a buszhoz minket, és irány Horvátország.
Persze a buszon végig takarítottam Anita után, mindenki jókat aludt, kivéve engem.
Szállás:
Megérkeztünk, nem volt meglepődés-googleamibarátunk jóvoltából, így láttam, hova kerülünk. Két csillagos, retro szállás-no légkondi, nyugati fekvés, tetőtér, 33fok, vizestürcsis alvás (panel feeling)+EB.
Reggeli: sok féle müzli, kenyér, zsömle, tojás, sajtok, felvágottak, tea, kávé, üdítő, sütemény, savanyúság! stb.
Vacsora: három féle hideg előétel, több fő étel, köret, kenyerek, levesek, süti, joghurt minden mennyiségben.
Ez volt a legjobb, felért egy itthoni ****-al.
Szóval! Reménykedtem, de sajnos nem változott semmi. Azt hittem (tudom), valahogy megváltozott Anyám és a köztem lévő viszony, de sajnos, lakva ismeri meg egymást az ember, és semmi sem változott. Ezt a részét most hagyjuk, még most is építem magam fel az és kis kimerültségemből.
Anita viszont annál jobban érezte magát, egész nap csak fürödtek Anyuval. Viszont Anita sem tudta hova "tenni" magát, mivel más Anyu, és más az én elvárásom, szétszórtabb volt mint valaha.
Kicsit sétálgattunk, Anyu elintézte hogy elvigyenek a busszal minket egy másik faluba, Punatba. Ilyen szeles helyen még nem voltam. A víz is hideg volt, Anita sem bírta.
Kicsit sétáltunk külön Anitával, leültünk nézegettük a hajókat, ahogy csillog rajtuk a tengerről vissza verődött napfény.
Pár reggel sikerült kicsit egyedül lennem, sétáltam, de inkább csak a tenger alján bámészkodtam. Gyűjtöttem kagylókat, csillagokat. Csak bámultam a tenger. Télen jókat aludtam egy filmen-Gerald Durrell, Családom és egyéb állatfajták, filmesített változatán, mindig a zenéje jutott az eszembe. Csak bámulni a tengert.
Néha felmentem a faluba, az óvárosba, vagy csak beültünk Anitával a főépület tv szobájába kicsit hűsölni.
Haza felé Rijeka. Voltunk már egyszer haza felé, még gyermekem Apjával. Most más volt, kaptunk idegen vezetést. Mivel busszal mentünk, szervezett programok is voltak, tehát volt idegen vezető. Sok mindent meglehetett tudni, amit mint eddig autósan nem tudtunk megkérdezni senkitől. Jó volt, hogy mindig lehetett valakire számítani.
A hátránya viszont a helyhez kötöttség volt. Nem volt meg az a szabadság, hogy ha akarok beülök az autóba és elindulok.
Na meg arra is rájöttünk Anyuval, hogy Ő nagyon szívesen befizet minket bárhova, de jobb inkább külön.
