Nem is tudtam hova adtam be a gyermekem. Régebben már hallottam, valaki
próbálkozott gyermekével, de úgy voltam vele elég nekünk a helyi ovi néptánc csoportja. Megkérdeztem járhatnánk e, és szeptember óta járunk is rendszeresen.
Aztán beszélgettem edzős társammal mondta, járnak néptáncra a művházba. Utána esett le, hogy már hallottam róla. Barátnőm meg mondta szoktak fellépni.
Mi sem kellett, oda mentünk, megkérdeztem járhatnánk e, de nem fizetnék évet csak alkalmat. Mert párom antiszoci nem gondolnám hogy vinné Anitát.
Most már, hogy látta az anyák napi fellépést, ő is belátta, ez kell a gyermeknek. Imádja a színpadot.
Első fellépése volt. Az első tánc után megkérdezte, megy e még a színpadra, mondtam neki igen.
A másodikon nem lett párja, de feltalálta magát és egyedül kezdett táncolni. Biztos ezért nem vették észre hogy egyedül van. Volt egy kisfiú az csak állt egymagában. Utána még ment volna a színpadra, csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy felnőtt a színpadhoz vezető utolsó lépcsőfokról veszi le. Ment volna a nagyokhoz táncolni.
De nem csak móka kacagás a tanulás. Az első pár óra után nem akart menni, mert ő nem tud táncolni. Elmagyaráztam neki, hogy ezt meg kell tanulni, a többiek is ezért tudnak táncolni. Gondolom zavarta hogy új gyerekek, új rendszer, de nagyon hamar megszokta.
Mikor elkezdődik az óra, szülők kint gyerekek bent, ajtó bezár egy óra múlva nyitás.
Az első órán bent maradtam, a többin már nem.
Az óra felépítése: első fél óra néptánc, utána mindenki helyet foglal, névsorolvasás, szabály felmondás (néptánc alatt nem rágózunk, nem tépőzárazunk, nem bújunk a függöny mögé, nem mászkálunk, ...és ez a felnőttekre is igaz), utána éneklés, és megint tánc.
Az anyák napi próbán végig táncoltak egy órát, hazaértünk és 11 órakor közölte, hogy nagyon elfáradt és le is feküdt aludni.
Az anyák napi műsornál megint ott kellett hagyni őket egy teremben. Kezdés előtt 10 perccel vissza mentem, hogy ügyes bajos dolgait el kívánja e intézni a nagysága. Persze, hogy igen. Azt láttam, dupla függöny mögött, egymás mellé voltak leültetve törökülésben. Mikor vissza vittem, oda jött egy kislány és leültette a helyére. Először megijedtem, hogy szabályok vannak. Gondoltam szegény gyereket már terrorizálják, korlátozzák. De működik a rendszer. És a gyermek szereti.
Vissza térve, a Bicskei napokra (nem írom, hogy mai, mert már össze folyik minden a szemem előtt), a előadás után mindenkinek be kellett menni a terembe és kaptak egy csokit. Anita úgy örült mintha a mikulástól kapta volna. Gondolom így jutalmazzák őket. Nem egy nagy csokis, de fél perc alatt eltüntette.
De!!! ezért a csokiért tényleg megdolgozott szívvel, örömmel és lelkesedéssel.
Barátnőm fonta a haját a munkahelyén, sok gyerek megállt mellette és a felnőttek is oda néztek, milyen kis pici néptáncoska. Mondtam neki nézze, mennyien figyelik, öntünk egy kis egészséges önbizalmat a gyerekbe. Persze a haját széttúrta, mert jóval később volt a fellépés, így akihez mirr-murra jártunk készített
nekünk egy új frizut.
Most úgy gondolom, egy életre szóló jó döntést hoztam, mikor a néptánccal kezdtünk foglalkozni. Bár ezt Anita is mondta, mikor először látta a táncoló kislányokat, tátott szájjal nézte őket, utána kérdeztem szeretne e táncolni. Egyértelműen látszik a válasz. Mikor átmegyünk szomszéd barátnőmhöz, egyből kéri rakja be a cd-t, és vagy a kislánnyal, vagy a kisebbik fiúval táncolnak.
Nem erőltetem, ha csinálni szeretné, legyen. Ha abba akarja hagyni, majd azt is elfogadom.
A mozgásán is látszik, hogy fejleszti a néptánc, a hozzá egykorúakhoz viszonyítva. Valószínű az úszás, a mirr-murr játszó is nagyon sokat segített ebben.
A többi gyerek tanítja, a fellépéseken is, ha párt kap a nagyok segítenek neki, mondják és mutatják mit kell csinálni.
Röviden: ha a gyermek boldog, az anya is boldog. Szerintem a képek magukért beszélnek.
Plusz egy kis mányi körkép:
komámasszony
