Boszi, egy kutya története

Embereket megbotránkoztató élete egy társnak, aki nem állatbarát szörnyülködve fogja elolvasni, de azt kérem inkább el se olvassa.

Panelban nőttem fel, ott kedvtelésből tartják a kutyákat, macskákat. 

Nem is tudom hány éves lehettem, mikor első kutyámat egy hosszú szőrű tacskót, Csöpit, megkaptam, talán 10. Egy vérengző vadállat volt, torokra és cipőre ment. Szegény nem élt sokáig, Hódunán szét tépte egy másik kutya. Akkor nem fogtam föl, milyen szörnyűség történt, még kicsi voltam. Anyámék hazajöttek, és emlékszem, első kérdésem az volt mikor lesz új kutyánk.

Utána jött a magyar vizsla Fülöp. Nagy szerelem volt, ő volt a nagy Ő.

Egy piacon vettük Apuval szövetkeztünk Anyu ellen. Szakközépbe jártam mikor megvettük. Mindig megszökött a macskák után, képes volt órákig őrizni őket. Egyszer leléptem szünetbe a suliból, mert megláttam, persze visszafele pont az ofőnél lebuktam, kaptam is egy osztályfőnökit. Persze őt is vitték vidékre, kergette a nyuszikat, őzeket. 10 évig élt, beteg lett és elaltattuk. Nagyon nehezen tettem túl magam rajta, együtt nőttünk fel. Együtt aludtunk (na a botránkoztató részek).

Igazából túl sem tudtam tenni magam rajta, megjelent Boszi.

Én még nem voltam felkészülve arra, hogy egy másik állat kerüljön hozzánk, de nem volt beleszólásom. Itt Anyámék szövetkeztek ellenem. 

Egy másik családtól hozták el, nem foglalkoztak vele, nem vitték le sétálni. Ők is belátták alkalmatlanok rá, így kedves szüleim elhozták. Csak ült reszketve Apám lábánál, nem szimpatizáltunk egymással. Olyan kis nyegleó volt. Négy lába négy felé ment. 

Mondtam Anyámnak, oké hogy ide hozták, leviszem naponta többször ha kell, megetetem, de többet ne várjanak tőlem. Kellett fél év, hogy összebarátkozzunk. Ő is megjárta sokszor vidéket, tavaly előtt még Anyu is elvitte magával. Sőt, míg be nem épült teljesen a szántó melletti rész, itt Mányon, bejártak az őzek, nyulak, rókák csak szólni kellett és már kereste is a vadat. Imádott úszni, ha tele engedtük a medencét, remegve nézte, hogy mi fürdünk.

Mikor Apu kórházba került, mondtam neki Boszi nálunk lesz míg haza nem jön. Ez egy elhamarkodott döntés volt. Persze kertes ház, de még is csak három kutyánk lett: a boxer Fanta akinek elcsontosodott a gerince(2 éve altattuk el), a zsámbéki keverék Törpe valami nyálzacsija van és nem lehet kint hagyni mert az egész utca nem alszik éjjel, az asszisztens csaj mondta úgy néz ki mint egy pelikán, és Boszi a diszpláziás, depressziós kutya. Sokat gondolkoztam rajta, hogy lehet már rég megszokta volna, hogy Anyu egyik nap dolgozik, másik nap otthon van. Volt, hogy Pótnagyim vitte le, elesett és eltörte a kezét. Bár mikor a közérthez ki lett kötve, végig vonyított míg bent voltunk. De, ha otthon hagytuk is zengett a lépcsőház?, utcán lehetett hallani, hogy sír. Még itt nálunk is ha elmentünk, a kertben szirénázott. 

Akinek nincs gyereke, általában valamilyen kutyát vesz gyerekpótlónak, ami érthető is gondoskodni kell róluk. Sétálni vinni. Lehet együtt aludni velük, mi Boszit Anita születése előtt szoktattuk le, vagyis nem is nagyon kellett, mert tudta hol a helye. Amúgy véleményem szerint, nagyon jó együtt aludni pihepuha, szuszogó szőrmókokkal. Míg nincs gyereke az embernek, kb. ugyan az az érzés, kutya középen keresztbe, te meg az ágy szélén.

Tudom megbotránkoztat sok embert, de aki panelos annak ez természetes, bár itt a vidékiek között is sok ilyen képet látok. 

A kutyatartók között is rengeteg félével találkoztam. Van aki a kutyának kint a helye típus, de megsimogatom, játszok vele kicsit, van két kedves szavam hozzá. Van aki belátja alkalmatlan és nem tud foglalkozni a kutyákkal és ezért hála is neki, hogy nem tart semmilyen állatot. És van az egy méteres láncon tartó, saját szarában tapicskoló kutyatartó. Ő az aki legjobban elítéli a házban tartást, és én vagyok az aki ezeket az embereket a legjobban elítéli. Vagyis nem csak én, mert ezt már törvény bünteti(né).

Én viszont olyan lelkis vagyok, hogy nem bírom azt nézni, hogy -10 fokban kint remeg a kutya.

Boszinál, talán fél éve jutottunk el oda, hogy valami nincs rendben, de egy 12 éves kutyától nem is várnék mást. Vasárnap még jól bekajált, aztán hétfőn már nem evett, kedden már a vizet is kihányta, szerdán vettem elektrolitos vizet amit kiskanállal adogattam a szájába, utána már nem hányta ki a vizet, evett két falatot. Valahol tudtam ez a vége, úgy voltam ha a doki el tudja helyezni, míg Anita a Nagyival Zsámbékon van elviszem, de semmi sem úgy alakult ahogy elterveztem. Ez úgy szerda éjjel meg is beszéltem magammal, minek következménye az lett csütörtök hajnalban sírva ébredtem. Kimentem a nappaliba hozzá bújtam sírtam, majd én hánytam egyet, sírtam tovább és elaludtam.

Csütörtökön lerendeztem mindent, Anyukám jött reggel, közöltem vele a tényeket, és hogy ez nem mehet tovább, amúgy is pár nap és éhen hal a kutya. Páromat megkérdeztem, mennyit hajlandó ebből az egész hercehurcából vállalni, mondta enyém az elmélet övé a gyakorlati rész, elintéz minden (szerencsére). Mondtam Anitát elviszem edzésre, nem maradat itthon. Mondtam Anitának köszönjön el Boszitól, megsimogatta, elköszönt. Azóta nem kereste. Aranyos volt mindig öltöztette Boszit az a lüke meg hagyta magát. Megetette ha megkértük...

5 után kicsivel elmentünk otthonról, már nem bírtam tovább. Anyu meg elkísérte páromat az állatorvoshoz. Még ő van feldúlva, mikor én szenvedek és látom hónapok óta a kutya romló állapotát, ő meg hetente egyszer jön és megsimogatja. Mondtam ha lehet kihagyom a következő részeket, szerintem az utóbbi fél évben rendesen kivettem a részem. Anitával átmentünk Bicskére a játszótérre, kicsit hintázott(nálunk leszerelték), utána bementünk a műv házba, van kis gyereksarok ott játszott, aztán elmentünk az edzésre. Mire hazaértünk, minden el volt rendezve.

Lekopogom, Anita nem kérdezi hol a Boszi. Pár embert megkérdeztem mit is mondjak, ha felteszi a kérdést, az angyalkás választ tartom a legelfogadhatóbbnak.