Augusztus 20-án találkoztunk a csurgatott kenyérrel, a rakparton sétálva. Meg sem mertem nézni mennyibe kerül.
Az itthoni változata így készül:
a kertben párom tüzet rakott, addig levittem a hozzávalókat. Vágtam egy jó vastag szelet szalonnát, nyársra húztuk. Tűz mellett melegítettük, zsírját szelet házi kenyérre csepegtettük. Megszórtuk apróra vágott paradicsommal, és lila hagyma karikákkal. Sóztuk, borsoztuk.
Az Én életem: beszélgettünk és rákérdeztek honnan jön a depim. Mióta Anita megszületett, megszűntem létezni mások szemében. NEM!!! vagyok féltékeny, csak szar. Ezért is tértem vissza, vagyis vissza találtam régi életemhez, a sportoláshoz. Az más kérdés hogy a stresszt nem dohányzással, hanem evéssel kárpótolom, így a sportolással legalább szinten tudom tartani magam. Meg az a kis plusz, ami boldogságot visz a hétköznapjaimba, amikor tényleg én vagyok, és kiélhetem vágyaimat, bár ma adtam házi feladatot, remélem a gyakorlati része is elkészül. És nagyon jó már dolgozni, végre vissza vissza tér az a régi vagány lány aki voltam.
De itt jön a pánikbetegség. Nem is emlékszem mikor jött ki, azt igen, hogy amikor pocakos voltam az első rossz helyzetben. Régen még a kezdeti időszakban párom mondta milyen aranyos vagyok amikor ott remegek mellette. Az én alaphelyzetemben ez úgy nézett ki, hogy a halálfélelemtől remegtem minta a kocsonya, fosás, hányás, nekem ez nem volt olyan aranyos. Mostanában megint előjön, plusz rémálmaim vannak. De ezt mondhatjuk a munkahelyi mellékhatásnak. Konkrétabban vértől csöpögő felakasztott emberek, vagy... inkább nem is folytatom, szépeket írogatok gyermekemnek.
Szóval igazán jó érzés néha, mikor elveszem a hústól a kezem és nem tudom hogy állati e vagy az én vérem. Hát ennyi, de tudom kezelni a helyzetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése