Sikerült megint lepasszolnom a Anitát pár napra. Tudom kegyetlenül hangzik, de aki velem egy cipőben jár megérti. Imádom a kis ribizlimet, de néha nekem is kell egy kis szabi, konkrétan 2és1/2 év alatt ez a harmadik alkalom, az első betegséggel telt.
Még nyáron vettünk Állatkerti belépőt, gondoltam szólok Anyunak, hogy a héten ingyenes a gyerekeknek, még az idő is jó, menjenek.
Párom felajánlotta bevisz minket, menjünk el pizzázni és menjünk le a duncsira. Oké, tök jó ötlet.
Mikor a buszon ültünk Anitával, kezdem homályomból megvilágosodni-bakker! órát állítottunk, korán sötétedik. Mikor páromhoz értünk, felvilágosítottam és végül is csúcsforgalomban, szürkületre le is értünk a Római-partra. Már éhen haltam, mert tudtam este pizza van, nem ettem egész nap, kicsit türelmetlen is voltam már, mert tudtam még a kajára is várni kell.
Anitát persze alig lehetett elrágatni a víz mellöl, dobálta be a kavicsokat. Egy kis hintázással elcsalogattuk.
Szóval itt nőttünk fel, sőt itt ismerkedtünk meg 20 évvel ezelőtt, vagyis inkább először a szüleink. Hallani sem akartam páromról, még hogy a szüleim hozzanak össze valakivel. Mikor először találkoztunk, visszafordultam. A második alkalomtól elválaszthatatlanok voltunk.
Valami sorsszerű lehetett benne, egy kórházban születtünk, a moszkva környékén kezdtünk felnőni és egy helyre költöztek szüleink.
Sokat jártunk a Dunára kutyát sétáltatni, szerettük. Na meg a pizzát is, bár ugyan az a fiú csinálta, mégsem olyan, már ez sem a régi.
Miközben készült a pizza, néztük a panelrengeteget. Párom mondta is, neki nem hiányzik, de nekem biztos.
Már nem! Megtaláltam itt is azokat a dolgokat, amik kizökkentenek az unott falusi életből. Mikor ideköltöztünk, észrevettem, milyen nyitottak és vidámak a falusi emberek. Persze, aztán elfordulsz, ott a hátadban a kés, és a fél falu tudja mit mondtál. Nagyon meg kell válogatni a barátainkat, mert kiderül akire azt hitted, csak olyan akar lenni mint te, utánozni, mert nem tudják mit akarnak. Egyszerűbb ha más életét próbálják élni.
Szóval, megtaláltam itt is azt amire szükségem van. Hetente kétszer edzés, szaunázás, társasági élet. Kár, hogy mindezért állandóan utazni kell. De azok az emberek legalább őszinték, nem alakoskodnak és nem szállnak el maguktól. Normál emberek, barátok, akik engem látnak, nem néznek le, egyen ragúak vagyunk.
Az itteni emberek elgondolkodhatnának, miből is van a szuper életük (legalább is amiről azt hiszik hogy az), ki adta nekik szülők vagy nagyszülők?
Nem bántam meg, hogy 35 évesen szültem. Jártam más országokban, minden évben mentünk, láttuk hogy élnek más népek, buliztunk, éltük az életünket, nem sodródtunk, éltünk.
Most hogy már Anita is nagyobb, újból azt érzem, hogy élek. Megyünk, megyünk, nem sodródunk, nem lesz ahogy lesz alapon éljük az életünket, hanem keressük azt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése