Tojáshab

Előre elnézést kérek mindenkitől, úgy látszik ennek most volt itt az ideje. Egyszer ezt is le kellett írnom.

Húha, ma nagyon Apás vagyok. Ez ma már nem az első vagy második alkalom, hogy Apukámra gondolok.

régen ezt adták torokfájásra

Kezdődött délelőtt ezzel a képpel

ez Hódunán készült tavaly, Anita mellettem állt mikor néztem a képet.  Valahogy, mindig várom, hogy valamit mondjon amikor ilyen képeket nézek, talán örülnék, ha azt mondaná ismeri Olga nénit, ééés most törik a mécses...

Mivel eladtuk a házat, bár mehetnénk bármikor, egy szobát megtartanak nekünk és Apu emlékének, úgy érzem nem fogok többet eljutni ide.

Itt töltöttem a nyarakat.

Itt fordult nagyokat életem.

Nem jöttem ide 10 évig. Aztán megint elkezdtem lejárni.

Innen vitte el a mentő Apukámat( munkahelyemről indultunk ahogy Anyu elért, párom vezetett, Baján úgy gondolta kint a kocsiban megvár (kössz), úgyhogy egyedül kellett az ismeretlen intenzív osztályt felfedeznem, senkinek nem kívánom)

Emlékszem az ajtó mellett ültem, csak vártuk a telefonokat, a kórházból folyamatosan értesítettek minket, vagy mi telefonáltunk. Odaszállt fölém egy kismadár, és sokáig csak ott ült, olyan kis csapzott volt.

Akkor csak úgy van az ember, vár, alszik, felkel, megint vár.

Lehet még tavasszal neki indulok, utoljára, de nagyon messze van, 4 óra oda, 4 óra vissza.

Aztán nassolni támadt kedvem. Eszembe jutott ez az édesség, és hogy nekem most milyen gyönyörű tojásaim vannak.

Neten kerestem, de nem találtam receptet hozzá.

De ha elmondod mi ez sokan tágra nyílt szemmel és nagy mosollyal mondják, tényleg mi ettünk ilyet a nagymamánál vagy a nagypapánál.

Én Apukámtól tanultam:

Felelősséget nem vállalok a nyers tojás  evésért, mindenki döntse el kinek adja, és milyen tojásból.

1 tojásfehérjét vertem kemény habbá, a tojássárgát cukorral fehéredésik, a kettő összekeverve a tojáshab.

És még egy: akkori munkahelyem, mikor Apukám kórházban volt, felhívott Anyukám, telefonáltak menjünk Bajára, pénteket terveztünk, mondák lehet már késő lesz. Akkori főnököm rám hagyta a döntést mehetek ha akarok elenged, kisebb főnököm mondta menjek mert megbánom(azóta is csak köszönöm neki), nem gondolkodtam, mentem. Másnap, szerda hajnalban elmentünk Anyuval, délelőtt kórház, délután kórház, irány haza, este telefon...

Akkor nem sírtam sokat, elfogadtam.

Apukám sosem találta helyét a világban, vagyis onnan amikor a nagy leépítések voltak. Egyik munkahely a másik után, munkanélküliség, munka, idegösszeomlás. Anyám sem hagyott szó nélkül semmit. Én úgy éreztem, jobb ez így neki. Bár mindig is el tudtam képzelni, öregesen. Úgy, mint a Frakkból a Károly bácsit.

Én ekkor döntöttem el, élni fogom az életem, de úgy igazán. Addig sem panaszkodhattam, mindent elértem, vagy megdolgoztam azért amit akartam. Az élet néha fáj, néha pedig nagy a boldogság, ezt választottam és örülök hogy így döntöttem.

Azóta rossz, mióta Anita megszületett. Ha képeket nézegetünk Apuról egyszerűen képtelen vagyok kimondani, hogy ő a Nagypapája. Múltkor elővettem, egy képet Apuról, megkérdeztem ismered -Igen